Ortler: a Bestia megmászása

     Az Ortler (3905 m) nem tartozik a népszerű csúcsok közé, sokak számára ismeretlen és akik hallottak már róla,  azok közül is nagyon kevesen tűzik ki a megmászandó csúcsok listájára ezt a Bestiát. Nem lehet róla elmondani, hogy egy adott ország legmagasabb csúcsa, de egykor az volt. A magyarok számára nem egy csúcs a sok közül, mivel az első világháború végéig az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb csúcsa volt, amit elcsatoltak végül Olaszországhoz. Számos magyar katona is harcolt ezen a hegyen az olaszok ellen az első világháború idején:

 "...Előfordult, hogy mindhárman magyarok szolgálatban voltunk, t.i. mint a hegycsúcson létesített támpont parancsnokai. Komarnicki a Hohe Scheiden (3421 m), Delmár az Ortleren (3902 m) és én a Königspitzen (3851 m). Igen büszkék voltunk, hogy a világháború legmagasabb állásaiban, a keleti Alpok legmagasabb csúcsain is magyarok teljesítenek szolgálatot és ott magyar tisztek a parancsnokok." Romeiser László tartalékos hadnagy így emlékezett meg tanulmányában az Ortler harcállásról (I. vh.)

     

     Jelenleg Dél-Tirol és a keleti Alpok legmagasabb csúcsát képezi az osztrák-olasz-svájci hármashatár közelében. Egy jó ideje már felmerült bennem az Ortler megmászásának ötlete, de mégis az őszi nagy kaliberű mászás alternatívájaként csak, mert az eredeti terv az volt, hogy az idén a Matterhorn-t és a Dufourspitze-t másszuk meg, ami végül elmaradt. 

      A túra október 7-12 közöttre volt tervezve, akadt számos jelentkező is de végül Dombovári Zsolt és én vágtunk neki a túrának. 

A túra kiindulópontja a Hotel Bambi háta mögötti parkoló

     7.-én este indultunk Tatabányáról, hogy másnap a reggeli órákban Sulden közelében található Sägemühle Campingben pihenjünk egy napot. Nemsokkal indulás után az osztrák határtól pár kilométerre, Mosonmagyaróváron Zsolt autója megadta magát. Éjfél környéke lehetett, nem volt mit tennünk reggelig ott kellett maradnunk, mondtam Zsoltnak ez rossz ómen, az égiek nagyon nem akarják, hogy megmásszuk ezt az Ortlert. Másnap reggel bementünk egy szervizbe, ahol fél óra alatt megoldották a problémát szerencsére. 

     Naplementekor már a csodálatos  Lago di  Resia partján autóztunk  Sulden fele. Mivel a kora reggel helyett este érkeztünk a Camping közelébe, ezért úgy döntöttük, hogy továbbmegyünk és Suldenben alszunk sátrunkban, hogy másnap kora-reggel tudjunk nekivágni a túrának. 

     Sötétbe érkeztünk meg az 1900 méteren fekvő Suldenbe, ahol felállítottuk sátrunkat és vacsora után le is feküdtünk.

Indulásra készen

     Reggel  7 óra körül ébredtünk fel és kíváncsian másztunk ki a sátorból, hogy szemügyre vegyük milyen is a táj, mert az esti érkezéskor sok mindent nem láttunk. Csodálatosan szép táj fogadott a reggeli 2 fokban, alattunk a Suldenbach völgye terült el, az erdőhatár felett a magasban fehér óriás csúcsok fogadtak. 9 órakor megkerestük a túra kiindulópontját ami a St. Gertaud utcában található kápolna mellől indul, a Hotel Bambi parkolójából. A 4-es számú   turista ösvényen indultunk el az Ortler normál útján, ami a Tabaretta Hütte és Payer Hütte mellett is elmegy. Jól kijárt ösvényen indultunk, a terv az volt, hogy fent alszunk az Ortler bivakban 3316 méteren. A turista jelzés nem túl sűrű és csak a túraösvény számát jelöli általában kövekre fagy fatörzsekre festve, de az elágazásoknál jól ki van jelezve mi merre vezet. 

Ortler térkép

      Gyönyörű szép vegyes erdőben vezetett utunk, köztük luc, vörös, cirbolyafenyő és különböző lombhullató fák  találhatóak. 

     Az ösvény nagyon kellemes meredekségű szinte meg se éreztük, hogy kifele megyünk, ennek köszönhetően nem is tartottunk pihenőket ezen a részen. Az idő nagyon jó volt, habár volt egy pár felhő az égen de nem tűnt vészesnek. Az előrejelzés nem volt a legjobb, de rossznak se mondható egészen másnap délutánig. 2250 méter körül hagytuk magunk mögött az erdőhatárt és kiértünk a Marltferner morénájára, a gleccser még nem olvadt el teljesen a vastag kőtörmelék alatt, ezt néhol éreztem is, hogy hirtelen megcsap a hideg alulról. 

Marltferner morénája

     Amint átkeltünk a kőtörmelék tengeren az Ortler északi oldala megmutatta magát, innen már láttuk az alsó menedékházat a Tabaretta hüttét is. Meredek zig-zag után hamarosan felértünk a menedékházhoz, ahol nem volt nagy tömeg, egy kisebb trekkinges csapat készült levonulni a hegyről. Egy pár napja zárt be a Payer hütte, így aki nem szeretne bivakolni, az kénytelen itt megszállni 2556 méteren és innen nekivágni a csúcsnak. 

Az Ortler északi fala, igazi kihívás már csak rápillantani is

Tabaretta hütte

     Kisebb pihenőt tartottunk itt, az arcunkra pakoltunk rendesen napkrémet, mert itt már tűzött a nap. A menedékházat magunk után hagyva a meredek morénát kereszteztük különösebb szint emelkedés nélkül, de innen látszott már, hogy nemsokára meredekké válik a terep és ráfordulunk a Medvefej nyereg fele 2871 m (Bärenkopfscharte).

Payer hütte

     Még mielőtt kiértünk volna a nyeregbe a hasam már érezte azt, hogy 800 métert jöttünk szintben, ezért megálltunk valamit magunkba tömni. Tudtam, hogy ezután jön a technikás rész ahol két helyen is 3+ nehézségű sziklamászás vár ránk ezért szárított gyümölcsöt ettem, ami szinte azonnal érezteti a hatását. Evés közben ereszkedett lefele egy osztrák túrázó nő,  aki nagyon irigykedett ránk miután megtudta, hogy mi  másnap reggel a csúcsra megyünk. Mondta is, hogy egyedül nem mert nekivágni de holnap reggelig gondolkozik és lehetséges, hogy feljön velünk a csúcsra ha megvárjuk az Ortler bivakban. Nem húztuk az időt a zsákokat felvettük és indultunk tovább. Pár perc múlva kiértünk a nyeregbe, így már rálátásunk nyílt a másik fő kiindulópont fele Trafoira. 

     Egy éles gerinc vezetett a hegy legmagasabban fekvő menedékházához a Payer hüttéhez ami 3029 méteren fekszik. Bámulatos volt a táj balra tőlünk a mélységben Sulden volt látható velünk szemben északra az Ortler bivak és valahol felette jóval maga a csúcs is, de az egyre sokasodó felhők miatt ezt nem láthattuk. 

Sulden és a Suldenbach völgy

     Nemsokára megérkeztünk a magányos Payer hüttéhez ami a nevét a híres Julius Johannes Ludovicus von Payer katonatiszt, hegmászó, sarkkutató, térképész és tájképfestőről kapta. Az ősz beköszöntésével bezár a menedékház és ilyenkor megnyitják a ház melletti winterraum-ot, amit költségmentesen lehet használni a mászószezonon kívül. 

Payer hütte 3029 m és tőle balra a winterraum

     3000 méter felett voltunk valamivel ezt a hőmérsékleten is lehetett érezni, ezért bementünk a Winterraumm-ba egy polárt magunkra venni és ha már bent voltunk a beülőkbe is belebujtunk, hogy még egyszer ne kelljen megállni külön azért is. 

Payer winterraum

     A téli menedék nem tűnt valami barátságosnak ahogy benyitottunk, de kényelmes emeletes ágyak, paplanok, párnák és plusz pokrócok fogadtak. Az egyik sarokban volt egy asztal és néhány szék, összességében szerintem remek kis hajlék és a célnak maximálisan megfelel, 12 fő számára biztosít alvóhelyet. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, már alig vártuk, hogy a technikásabb részre érjünk, ahol kézzel lábbal mászhatunk.

     Nem kellett sokat mennünk a menedékház után, amikor egy kisebb nyeregben élesen balra folytatódott utunk és ott a szemünk elé tárult a technikásabb rész. Zsolttal egy kicsit megszeppentünk látván, hogy hol kell másznunk... Mondtam neki, hogy majd közelebbről megszelídül, távolról sok szikla mászhatatlannak tűnik, de amikor az ember már rajta van egészen jó fogásokat fedez fel rajta. Zsolt aggódott a 30 méteres kötelünk miatt, hogy ha visszafele rappeleznünk kell nem lesz elég hosszú. Én nem aggódtam, eléggé dokumentálódtam a túra  előtt, hogy mire lesz szükségünk, de amint ránéztem az előttünk álló sziklákra azért nem voltam teljesen nyugodt. A Payer hütte után még egy szakaszon jól kivehető az ösvény, de utána egyszerűen eltűnik.

Az út egy része...

      Durva ereszkedések következtek, nem is voltam biztos benne hogy pont ott kellene mennünk, de a szemközti sziklán láttam két mászót éppen rappeleztek lefele a sziklafalon. Elég kényelmetlen helyen mentünk el is pakoltam a hátizsákba a fényképezőgépet, mert nem akartam nekicsapni a sziklafalnak, próbáltam keresni a stand pontokat de sehol sem láttam azokat. Végül leértünk egy nyeregbe ahol, újra ember járta ösvényre bukkantunk ez megnyugtatott, hogy jó helyen járunk.

      Bal felől a sziklák tetején már jól kivehetően láttam esti szállásunkat az Ortler bivakot, nem volt túl messze, de még addig komoly részeken kellett végigmásznunk. Kisebb falmászások következtek, majd ereszkedések végül elértünk a két mászó alá, akiktől megkérdeztem mit gondolnak elég lesz vissza fele egy 30 méteres kötél, ők azt mondták igen,  a bivaktól jöttek visszafele és a csúcsot nem érték el, ekkor még nem tudtam, hogy miért. 

Középen a két mászó lefele jövet

A táj gyönyörű volt, a gleccser  mutogatta magát a türkizkék gyűrött  jegével, tudtam, hogy nagyon tördelt, tele kisebb nagyobb gleccserhasadékkal ezért is döntöttem úgy, hogy meg kell mászni az Ortlert.

Hatalmas folyó jégtömbök mellett másztunk

    Zsolt már nem első alkalommal szólt, hogy hallottam a dübörgő hangot. Feltehetően valahol lavina volt amit nem láttunk, de amire figyelmes lettem én is az a mély dübörgő hang - bizony ez nem más volt, mint spontán kőomlások, enyhe széllökések is elindították, porzott lefele a hegy úgy zuhantak a változó méretű szikla darabok. Mászás közben több kőomlást láttunk és hallottunk, ami nem volt számomra valami nyugtató. 

     A két mászót magunk után hagyva jött egy lánccal biztosított rész ami több helyen is függőleges, de jól mászható. Egy hevedert fűztem át a beülőmön a végére egy karabinert és azzal biztosítottam magam. Ez a láncos rész olyan 50 méternyit tart szintkülönbségben. Ezután egy vékony gerinc következett, amin könnyűszerrel átjutottunk, de ezután egy vékony ösvényt követve letértünk a helyes útról és belemásztunk egy omlós meredek oldalba. Visszafele derült ki, hogy a gerinc élét követve kellett volna másszunk és ott voltak a stand pontok is. 

Zsolt alattam mászott a törmelékkel teli meredek oldalon

     Egy fél órát kínlódtam amíg nagy nehezen átjutottam a hómezőre. Nehéz zsákkal nagyon megnehezítette a dolgom, nem volt egy tisztességes fogás, ahol találtam egyet az is mikor ráterheltem kifordult a helyéből. Zsolt se boldogult jobban, felülről néztem és irányítottam, hogy merre mennyen hogy könnyebb dolga legyen. Zsolt amíg feljött én addig felszereltem a hágóvasat, mert ott voltam a gleccser szélén. 

    Mikor felért Zsolt, összekötöttük magunkat és a sziklafalat megkerülve jobbra a gleccseren elindultunk a napi célunkig az Ortler bivakig. Jól látható gleccserhasadékok keresztezték utunkat, voltak keskenyebbek amit könnyen átléptünk és volt olyan is amit átugrottunk.

     Fizikailag jól bírtam 20 kg-os zsákkal a hátamon nem éreztem fáradtnak magam egészen amíg el nem értük a gleccsert. A gleccseren délutánra a felszíni hóréteg megolvadott és tapadott fel a hágóvasamra meg a bakancsomra, ennek köszönhetően kezdtem egyre sűrűbben megállni és a csákányommal levakarni a feltapadt havat. 

     Nagy érdeklődést mutattam a gleccserszakadékok iránt, többször lehajoltam benéztem, fényképeztem - félelmetesek és ha az ember eltűnik bennük akkor nem kis slamasztikában van, de mégis csodálatra méltóak.  Valamivel több mint 1400 méter szintkülönbség megtétele után megérkeztünk az Ortler-Lombardi-Tshcierfeck Bivakhoz.

Jól esett egy kicsit leülni a bivakban

     Nem volt valami tágas ez a bivak de nagyon tetszett a kialakítása. Összesen 5 személy számára nyújt alvási lehetőséget, a két szélén fejmagasságban felhajtható ágyak vannak. Középen egy nagyobb asztal két szélén paddal és két szék is található. Nem kellett étvágy gerjesztő minden esetre, szinte azonnal nekiláttam teát készíteni majd utána meleg kaját.

    Vacsorázás közben kezdtünk el fázni, mivel már nem mozogtunk. A meleg kaján kívül ilyen hidegben mindig eszek egy kis szalonnát vagy valami zsírosabb kolbászt, azt tapasztaltam ha zsíros kaját eszek akkor sokkal jobban tudok aludni a hidegben. 

      6 óra után valamivel  a legfelső ágyba berendezkedtem és bebújtam a hálózsákba, alá-öltözetbe és egy vékony polárba.  Nem kellett eltelnie sok időnek a hálózsák kimelegedéséhez, olyan melegem lett, hogy a polárt le kellett vetnem..... működött a zsíros kaja ismét. Már egy jót aludtam amikor megébredek éreztem, hogy begyúlok ezért egy kicsit megnyitottam a zsákom. Esti 11 óra volt és a szél tombolt kint, hallottam hogy a bivak oldalához milyen sebességgel hordja neki a havat. Szinte biztosra vettem a másnapi csúcsmászást, 600 méter szintkülönbség választott el a csúcstól és nem éreztem úgy hogy gondot jelentene ez a tomboló szél sem. Zsolttal beszéltük még, hogy reggel lazán megmásszuk a csúcsot majd nyugodtan lesétálunk a hegyről egész a Campingbe.

     Az éjszaka hátralevő felében sem hagyott alább a szél, mindegyre felébredtem így ment ez reggelig. Reggel mikor kezdett világosodni a bivak  keskeny ablakán néztem ki, hogy milyen is az időjárás. Csak a mélybe láttam Sulden fele, volt némi felhőzet, de nem volt rossz a látótávolság. Felöltöztem, reggeliztem és kávéztam, majd kimentem a bivakból, hogy lássuk a csúcs fele mi a helyzet. 

Kilátás az Ortler bivak ajtajából a Tabaretta hüttére

    Mikor a bivak mellől hátrafordultam a csúcs irányába láttam, hogy nem lesz egyszerű a csúcshódítás. A szél átrendezte a terepet, a megmaradt halvány emberi nyomokat eltüntette amivel még nem is lett volna probléma hiszen, a fejemben volt, hogy jobbra kell mennünk majd a csúcsot megkerülve hátulról balra kanyarodunk fel rá. Készülődtünk az Osztrákok egykori legmagasabb csúcsának megmászására, beülő, hágóvas, kötél. A hátizsákjainkat mindenestől ott hagytuk a bivakban és csak  egy pár csokit raktam magamhoz.  

     A fehér hómezőn sokan azt hiszik játszi könnyedséggel lehet menni, de ez a fehér hómező rengeteg veszélyt rejt és nem szabad elfelejteni, hogy egy gleccser. A bivaktól már távolodtunk amikor balra egy nagyon nagy hópárkányt fedeztem fel, amitől egy gleccserhasadék is indult pont felénk. Zsoltnak szóltam kezdjünk el enyhén jobbra menni mert véletlen sem akarok leszakadni azzal a hópárkánnyal együtt az Ortler északi falába több mint 1000 métert. 

Középen a távolban a Payer hütte, míg a havas gerincen az Ortler bivak

     Kezdtünk egyre jobban belemenni a ködbe ami a csúcs körül meg se moccant. Nem volt amit kövessek az útvonalat magam elé képzeltem, és próbáltam azt az ívet követni csak úgy megérzés után. Közben egyre meredekebb terepen mentünk, a hó remek volt a hágóvas első fogait rúgtam bele és simán tartott. 40 fok meredekségű firnen mentünk felfele, lépéseim előtt a csákányom nyelét szurkáltam a hóban, azt remélve, hogy észre veszem a gleccserhasadékokat. Volt ami szemmel kivehetően látszott, de akadtak olyanok is amit alaposan megfigyelve vettem észre. Jó tempóban mentem elől, egyszer egyszer megálltam és vártam Zsoltra, az ő tempója egy picivel lassabb és mikor elől megyek eléggé nehéz más tempójához alkalmazkodnom. Elértünk egy hatalmas gleccserhasadékhoz, amelynek bal fele több méter széles volt és ahogy alatta mentünk jobbra, egyre jobban szűkült össze. Nem volt egyszerű, Zsolt kérésemre biztosított mikor átmásztam a hasadék felett. majd én is felülről őt csákányom leszúrva ereszkedőeszközzel. A szél a firn felszínén a hó kristályokat vadul tolta a szemünkbe, ezzel is csökkentve a látótávolságot. Megyek nagy nyugodtan tovább, mikor a bal lábam érzem, úgy elmegy mint forró kés a vajban..... Igen sikeresen megtaláltam egy a szememnek láthatatlan gleccserhasadékot amibe hirtelen egy lábbal a csípőmig süllyedtem. Szerencsére ura voltam a helyzetnek és szinte azonnal kihúztam lábamat és iszkoltam a hasadéktól minnél távolabb.  

     Azt vettem észre, hogy körülöttem minden irányba gleccserhasadékok vesznek körbe, a csúcs fele nem látok semmit és Zsolt azt szajkózza, hogy nem tudod merre kell mennünk álljunk meg, vagy forduljunk vissza. Úgy éreztem magam mintha egy akna mezőn lettem volna, ehhez a drámai zenét a vad szél süvítése adta. A gondolatok fénysebességgel cikáztak át agyamon, és itt éreztem azt életembe először, hogy itt még komoly bajba is kerülhetünk ha nem hozunk jó döntést. 

     A köd egyre sűrűbb lett és emlékszem mikor magamban mondogattam, NEM én Nem hagyom itt a fogamat.... Zsolt kérésére megálltam és leültünk hátha változik majd az idő. Nem tudtam lemondani a csúcsról, Julius Payer egyik festménye jutott eszembe Nie  Zurück! (Nem Hátrálunk Meg)

Nie Zurück!

    Üldögéltünk és vitáztunk mi legyen, Zsolt inkább a biztonság felé húzott én pedig nem akartam feladni a csúcsot. Közbe hátra hátra néztem és egy  kis ideig megvillant a csúcs egy ablakon keresztül de másodpercek múlva ugyanolyan tömött köd vette körül, mint azelőtt. Felálltam és elindultam egy kicsit kifele mikor megláttam hogy egymással párhuzamosan fut két gleccserhasadék, és ezt elszórtan lyukak jelezték... olyan volt mint egy szita felülről, ekkor hoztam meg a döntést nincs mit tenni visszafordulunk, odamentem Zsolthoz és mondtam neki is na jól van ennyi volt forduljunk vissza. Őszintén abban a pillanatban még azt is kihívásnak éreztem, hogy visszajussunk a bivakig. 

     Hogy őszinte legyek, nem tudtam, hogy jó irányban vagyunk vagy nagyon eltértünk az útvonaltól. Ránéztem a magasságmérőmre 3750 métert mutatott..... Finoman fogalmazok, ha azt mondom szar érzés volt visszafordulni, elővettem a fényképezőgépem készítettem egy selfie-t és azt mondtam az Ortler ennyi volt. 

3750 méteren látszik jól milyen látótávolság volt  :))

    Zsolttal elindultunk visszafele, talán 20 lépést tehettem meg mikor a köd egy kis ablakon eloszlott és láttam két személy jön felfele úgyanazon az útvonalon, amin én vezettem Zsoltot felfele. Szóltam Zsoltnak, hogy álljunk meg mert jön két személy lássuk ők mit mondanak, esetleg már jártak a csúcson korábban is. 

     2 perc múlva már ott voltak előttünk, én két kérdést tettem fel egyből az elől jövő személynek. Ismeri az útvonalat??  Járt már a csúcson valaha?? Nem válaszolt egyik kérdésemre se csak barátságosan mosolygott rám az 50-es éveiben járható személy. Mondtam neki, hogy ez a szél meg a köd jól kifogott rajtunk és nem vagyunk biztosak, hogy a helyes irányba mentünk a csúcs fele. Azt válaszolta, hogy a köd nem probléma és ők mennek a csúcsra ami innen 10 percre van. Mondanom sem kell nagyon megörvendtem és szorosan a nyomukban mentünk utánuk. Számomra  lassú tempót diktáltak de folyamatosan mentek megállás nélkül. Megfigyeltem az előttem levő személynek a hágóvasa esett le a bakancsról nem volt helyesen felrakva és nagyobb méretre volt állítva, mint az ő bakancs mérete. Megdöbbentem mikor a két párhuzamos gleccserhasadékon mentünk át ahol azelőtt pár perccel a visszafordulás mellett döntöttem, igaz a vezető egy hóhídon vezetett keresztül ezeken a gleccserhasadékokon. Kezdtem rájönni, hogy ez az illető nem először jár az Ortleren. Arcal lefele ment ügyesen néha néha megállt felnézett és irányt váltott.

     Valamivel több mint 10 perc után egy éles havas gerincen voltunk ami a csúcsra vezetett. 

Zsolt és jómagam felértünk az Ortler csúcsára

    

Ortler 2014.10.10

    Sikeresen felértünk a csúcsra, nagyon örvendtünk, habár a csúcsról egyik irányban sem volt kilátásunk a környező csúcsokra. Nem időztünk sokat, éppen készítettünk egy pár fényképet, majd megköszöntem a vezetőnek, hogy megmutatták az utat a csúcsig. Elmosolyodott és annyit mondott kövessük ha velük akarunk visszamenni az Ortler bivakig. Természetesen velük tartottunk egészen az Ortler bivakig, ahova 30 perc alatta a csúcsról vissza is tértünk. 

A zöld hátizsákos volt a vezető

     A bivakba visszatérve megkínáltam őket egy kis szilvapálinkával aminek nagyon örvendtek, ettek egy kis csokit majd elköszöntek tőlünk. Mi még a zsákba össze kellett pakolnunk, ettünk is egy jót majd indultunk visszafele Suldenbe.

     Visszafele jó tempóban mentünk lefele a sziklás részen, ahol észrevettük a helyes irányt, megkaptuk a standokat és le rappeleztünk. 

    Az idő nagyon változó volt, de azért remek képeket lehetett készíteni. Nagyon hamar leérünk a Payer hüttéhez, ahol kimondhattuk, hogy sikeresen megmásztuk, habár szerencse is kellett ezt a gyönyörű fenevadat vagyis az Ortlert. A víz készletemet még fent a bivakban merítettem ki és nem akartam húzni hó olvasztásával az időt ezért a Payer hüttétől gyors üzemmódba váltottunk, hogy mihamarabb leérjünk a Tabaretta hüttéhez, ahol az egyre fokozodó szomjuságomat egy jó csapolt sörrel olthatom. 

     A Tabaretta menedékházba érkezve már nagyon szomjas voltam, mégis türelmesen vártam amíg csapolják a csúcs söröm. A menedékházban érdeklődtem erről a két személyről akiknek köszönhető volt a csúcsmászás. A mosolygós bácsi helybéli hegyi vezető volt, több mint 200 alkalommal járt a csúcson és egy bécsi személyt vezetett fel az Ortlerre, reggel 5 órakor indultak innen a Tabaretta hüttéből.

     Lefele menet azon gondolkoztam erre a Bestiára többet soha nem jövök vissza mászkálni! :)  Most a megmászást követően megszépült a dolog és úgy érzem tiszta időben körbe kell nézzek az Ortler csúcsáról mert ez alkalommal nem adatott meg nekünk. 

      Nem kezdőknek való hegy az biztos,  érdemes tapasztalatot gyűjteni az Ortler megmászása előtt a Grossglockneren vagy más hasonló kaliberű hegyen.

Grossglockner az Osztrákok legnagyobbja

     Első alkalommal mikor megláttam egy videót az Osztrákok legmagasabb csúcsáról a Grossglocknerről, csak annyit mondtam ezt meg akarom mászni. Persze abban az időben még nem lettem volna képes rá, emlékszem tisztán, hogy félelem fogott el amikor néztem a légi felvételeket a csúcsról, de valahol legbelül késztetést éreztem, hogy megmásszam.

 

Indulás előtt egy selfie a csomagokkal telerakott autóban

     Az idén tavasszal került sor arra, hogy azt mondjam igen akkor másszuk meg a Glockit. Eredetileg márciusban vagy áprilisban szerettem volna feljutni, hogy igazi téli körülmények fogadjanak a hegyen. Próbáltam csatlakozni mások által szervezett Glockner túrára, de valamiért sosem jött össze, így maradtam annál, hogy megszervezem én-magam akkor amikor nekem a legmegfelelőbb. 

    Június 2.-án indultunk négyen, Luci, Remus, Pira Sherpa és jómagam, egészen jó csapat volt két hegyimentő is volt köztünk az egyik a Retyezát hegységben (Pira Sherpa), míg Remus a Páreng hegységben dolgoznak. Úgy terveztem a kiruccanást, hogy valamikor a reggeli órákba érjünk kelet Tirolba, pontosabban Kals am Grossglocknerbe, hogy egész nap legyen időnk kipihenni a hosszú utat. 

       Az időjárás előrejelzés nem volt valami kecsegtető, sőt induláskor úgy éreztem talán a csúcsra nem is lesz esélyünk, a nagy havazások, viharok miatt. Reggel 7:30 kor már Lienzből felkanyarodtunk a Kalsba vezető erősen meredek és szerpentines útra. 

Lebensraum vízesés

     8 órakor érkeztünk meg Kalsba, ahol megnéztük a Campinget, nem volt jó idő, szemerkélt az eső. Érdeklődtünk az időjárásról hátha az ottaniak jobb hírrel szolgálnak, de sajnos ez nem így volt sőt még hozzátették, hogy a tegnap 4 lengyel mászót helikopterrel mentettek le a hegyről és vegyük figyelembe az időjárás előrejelzést. A lassan szitáló esőben nem volt nagy kedvem a Campingben felhúzni a sátrat, ezért azt tanácsoltam mennyünk fel a Lücknerhausig és kávézzunk egyet meg tartsunk egy terepszemlét, hogy hol is kell mennünk a hegyre. 

     Kávézás közben, még kaptunk egy két időjárás előrejelzést a kedves pincér csajtól és elkezdődött a taktikázás.

A Grossglockner csúcsa a Lücknerhaustól

     Másnap délig egészen jó időt jósoltak, utána pedig 3 napig nagyon rosszat. Azon tanakodtunk, hogy ha most nekivágunk másnap délig felérhetünk a csúcsig és talán a rossz idő beköszöntésekor már a Stüdl hütténél lehetünk 2801 méteren. Egyedül az aggasztott, hogy Luci és én nem aludtunk, hulla fáradtak voltunk egész éjjel vezettünk.

Lücknerhaus feletti parkoló

    Eldöntöttük, hogy nekivágunk viszünk 4 napra elegendő kaját és ha kell kivárjuk a hegyen a jó időt akár a Erzherzog Johann hütté téli szóbájában akár a Stüdl hütte winterrauban, és ha kitisztul egy rövid időre akkor csomag nélkül gyors üzemmódban megtámadjuk a csúcsot.

     Reggelizés közben kisütött a nap és a morálunk az egekbe szökött, mindannyian mondtuk hogy fel kell jutnunk a csúcsra, nagyon csábított. A sátrakat az autóban hagytuk, mivel mindkét menedékháznál állítólag nyitva voltak a winter szobák, de a menedékházak nem mivel még nem volt mászószezon.

Induláskor a csapat

     A Stüdl hüttéig szerettünk volna feljutni első nap, hogy ne terheljük a szervezetünket nagyobb magassággal, mivel az utazás eléggé fárasztó volt. A hegyen csak mi tartózkodtunk, mivel a Lücknerhaus parkolójában nem volt más autó a miénken kívül. 

        A Lückner hüttéig "autópályán" vezet az út, széles könnyen járható makadám úthoz hasonló az ösvény.

  

     Az idő nagyon változó volt, nem találtam a megfelelő öltözéket, 5 percenként vettem fel a kabátom, ha elállt a szél akkor meg le.  Az utunkat a mormoták hangja ragyogta be, mikor megláttak akkor meg menekültek. Negyven percnyi mászás után már a 2241 méteren levő Lücknerhütténél voltunk, és innen a Stüdl hüttéig még 2.5 órányi gyaloglás várt ránk. 

     A Lücknerhüttet magunk után hagyva, kezdtek megjelenni a hófoltok és az idő is megmutatta, hogy 20 perc alatt háromszor képes havazást meg háromszor napsütést produkálni.

     Felfele kapaszkodva jutott eszembe jó pár barátom tanácsa a Glockner időjárásáról, hogy ezen a hegyen az időjárás képes 30 perc alatt a ragyogó napsütésből hóviharrá változni és egyre jobban meggyöződtem, hogy ez így is van. 

    2500 méter felett már nem csak hófoltok hanem összefüggő hóréteg fogadott minket, amelyben elég nehezen tudtunk haladni, mert a meleg miatt olvadott a hó és mi térdig - néha derékig süllyedtünk el benne. 

A tempónk nem volt a legjobb, de nem is kellett sietnünk, hiszen csak 2800 méterig kellett feljutnunk. Az idő átváltott gyenge havazásba, aminek azért örvendtem mert így nem kellett ötpercenként öltözködnöm. 

A Stüdl hütte közelében

     3 órakor értünk fel a Stüdl hüttéhez, ahol bepakoltunk a téli szálláshelyre pihentünk egy keveset, majd kimentünk egy pár képet készíteni.

Pira Sherpa és én poénkodunk a Stüdl hütte erkélyén

    Ezt követően egy kiadósat ebédeltünk teázgattunk. Azért én tartottam az időjárás előrejelzés pontosságától, hogy másnap délig remek idő lesz, mi van ha hamarabb beköszönt az ítélet idő? 2-3 napot nem szerettem volna egy helyben ülni és várni a jó időt. Ezért azt tanácsoltam, hogy még aznap mennyünk fel 3454 méterre a Johann hüttéhez. Remus és Pira nem szerettek volna aznap továbbmenni, így mi Lucival ketten úgy döntöttünk megpróbáljuk. Amire beöltöztünk és elkészültünk már eléggé későre járt az idő, 6:30 volt ez aggasztott egy kicsit, nem szerettem volna sötétben keresgélni az utat. 

Végül úgy döntöttük, hogy nekivágunk és megpróbálunk sötétedés előtt feljutni. Nemsokára, hogy elindultunk a mély hó kezdte kiszívni az energiánkat, tudtam, ha ez végig ilyen lesz semmi esélyünk sötétedés előtt a menedékhez érni. A Ködnitz gleccserig szenvedtünk, és ott azt mondtam visszafordulunk és kora hajnalban a fagyott firnen jóval kisebb erőfeszítés árán megmásszuk a csúcsot. Idővel a köd is ránk köszönt úgy, hogy mindenképp ez volt a helyes döntés, de nem volt hiábavaló ez a kis séta nagyon szép naplementét láttunk. 

     Estére nem kellett altató, ahogyan befeküdtem rá pár percre már aludtam is. A mély hó elkerülése miatt,  reggel 4 kor keltünk, hogy visszafele is amennyire lehet a nap ne olvassza fel a havat. Két kötél partyban mentünk Luci és én együtt, míg Pirat és Remus külön. Nagyon jó  volt a hó nem süppedtünk bele, csak amúgy ropogott a hágóvasak fogai alatt. Könnyedén mentünk a sötétben fejlámpák fényénél. Mire a Ködnitz gleccser szélére értünk már a lámpáinkra nem volt szükség.

     A gleccser nekem kisebbnek tűnt egy jó 20 perc biztosan kellett amíg átszeltük. Közben megálltunk egy kis csokit enni meg egy pohár teára. Nagyon kellemes idő volt -7 fok, szél nélkül. A távolabbi csúcsok a felkelő nap sugaraitól kezdtek rózsaszínes árnyalatba átmenni.

     Jó tempóban, poénkodva haladtunk Lucival előre a normál úton, az ég nagyon tiszta volt sehol egy felhő, ez megnyugtatott engem és tudtam, hogy csak rajtunk múlik, hogy feljutunk a csúcsra vagy nem.

    Nemsokára már a Johann hütténél voltunk, ahol keresni kezdtem a winterraum-ot, megtaláltam és néztem, hogy milyen jó, hogy a tegnap Lucival nem jöttünk idáig fel mert lett volna mit lapátolni a lefagyott havat amíg bejutottunk volna. Teljesen az ajtó be volt temetve hóval.

     Csodálatos panoráma tárult elénk, ameddig elláttunk csak hegyek vettek körül. Maximális jókedvvel pár fotó után indultunk is tovább, innen már kevesebb mint egy óránk volt a csúcsig. 

   

     A menedékház után a platón átsétáltunk, majd kezdődőt az igazi kapaszkodó. Itt már kezdett nagyon meleg lenni, a hó még jó volt nem süllyedtünk benne. 

Luci

     A hátizsákunkban némi kaja és egy kis teán kívül nem volt sokminden ezért nagyon könnyen mentünk kifele, szinte futni tudtunk volna, de ezzel nem volt így Remus barátunk aki pár lépés megtétele után pihenést kellett tartson majd ismét haladás ismét pihenés. Nem érezte valami jól magát és a gyomrával is baj volt. Elértük a Kleinglocknert ahonnan már jól látszott a csúcskereszt, én mikor megláttam a célt teljesen euforikus állapotba kerültem, szinte jobb érzés mint felállni a csúcsra, látni azt amit otthon terveztem, amiért edzettem és most itt van egy karnyújtásnyira hát nekem ez a legjobb érzés. 

A híres Scharte

 Egészen a csúcs eléréséig szuper idő volt, de amint felértünk a csúcsra már jöttek a fekete felhők és körül öleltek, de nem bánkódtunk ezen hiszen végig fantasztikus látási viszonyok voltak.

Grossglockner 3798 méter 2014.06.04

A teljes csapat a csúcson :)

     Fantasztikus érzés volt, gratuláltunk egymásnak jött a csúcs csoki, meg a csúcs sör is mindenki felhívta a neki legkedvesebbeket és elújságolta, hogy IGEN MEGCSINÁLTUK!!! Nekem szervezőnek kimondottan az is nagy öröm volt, hogy a csapat minden tagja felért a csúcsra és együtt örülhettünk a sikernek. 20 percet tölthettünk a csúcson a szél kezdett erősödni, a látótávolság romlani ezért indultunk is visszafele a csúcsról. 

     Jól látszott a csúcskereszten is, hogy június elején jóval nagyobb hó van mint az augusztusi mászószezonban. A ködös időben leereszkedtünk a Stüdl hütte winterraumba ahol még eltöltöttünk egy éjszakát. Majd másnap korán reggel már a Lücknerhausban szürcsöltük a kávét.Vásároltunk néhány ajándékot, majd lementünk a Campingbe tusoltunk és  azzal nekivágtunk az 1400 kilóméteres hazafele vezető útnak. 

     Jó döntéseket kellett meghoznunk, hogy megmászhassuk a csúcsot, mert ha megérkezés után alvás nélkül nem vágunk neki a hegynek azon a héten nem tudtuk volna megmászni, vagy ha igen nagyon rossz látási viszonyok között a csúcsot. Nagyon szép túra volt, egy olyan emlék amit talán soha nem feledek, biztosan visszatérek ide még, felfedezni más útját is ennek a szép hegynek, biztosan megpróbálom a télen a Pallavicini kulóáron keresztül elérni a csúcsot.

Túránkról egy kis videó: